A molnár fia és a vízitündér

A molnár fia és a vízitündér

magyar népmese

Volt egyszer egy vízimolnár. Nagygazda volt. Ökre, vagyona, gazdasága rengeteg. Egyre csak gazdagodott, míg egyszer aztán, hogy s miért s miért nem, sze­rencsétlenség érte. Mindenféle vagyona elfogyott. Meg­fordult a szerencséje. Mind szegényedett napról napra. Utoljára nagy adóssága lett. Már a malom nem tu­dott annyit hajtani, hogy tudja fizetni az adósságot. Nem jutott már semmi a háztartásra. Erősen el volt ke­seredve. Elkeseredésiben már nem tudott aludni se, éjszaka nem jött álom a szemére. Hát egyszer  egy hajnalban gon­dolta, kimegy a friss levegőre, hátha aztán ha visszamegy, legalább el tud aludni.

Kiment, ott a malom körül járkált le s fel, búsult erősen, amikor egyszer csak hallott valami locsogást a vízben. Hát látta, hogy a vízben úgy hánykolódik a hab. Uram, teremtőm, mit látott! Egy gyönyörűséges szép tündért! Dugta ki a fejét a vízből. S azt mondja neke a tündér:

— Ó, te szegény molnár, el vagy szegényedve, pedig te gazdag voltál.  Sajnállak erősen, de kisegítlek, egy feltétellel: ha nekem adod azt, ami leg­drágább a házadban. Amit mikor kijöttél, még nem is tudtál.

Jaj, gondolta a molnár, hát hogyne adná! Hát már mi lehet az olyan nagy érték ebben a szegény házban? Hiszen nincsen már neki semmije, odalett minden. Ígérte, hogy a tündérnek adja, csak segítse meg.

—   Na, megsegítlek. Ígéred?

—   Ígérem!

Ezzel a tündér visszadugta a fejét a vízbe, eltűnt. A molnár bement a malomba vissza. Mikor bement, hát azt mondja a felesége:

—    Kedves férjem, nézzed, , hogy míg odajártál,  megszü­letett a gyermek. Van egy szép kisfiunk.

Hej, a molnár elkeseredett.

—   Ez már baj!

—   Hát mért hogy volna baj? — mondja az asszony.

—    Hát hogyne lenne baj, mikor né, hogy jártam a tündérrel. A vízitündérrel. Azt ígérte, segít rajtunk, ha neki ígérem, ami legdrágább a házamban, s ami még nem volt meg, amikor innét kimentem.

—   Ez már igazán baj! — azt mondja az asszony.

Elkeseredtek erősen. Most már mit tudjanak csinálni?

Búsultak erősen. Nem engedték a gyermeket kimen­ni a levegőre se, nehogy baj legyen. De mikor már növekedett a gyermek annyira, hogy ki tudott menni, akkor is állandóan óvták, hogy a parthoz közél ne menjen. Meg is mondták neki, hogy ott van a vízitündér, az leselkedik rá, s berántja a vízbe, ha közel merészkedik.

A gyermek világért se ment soha még a kicsi patak­hoz közél se. Nőtt, nőtt, egészen szép nagy lett már. Nahát, gondolták, a vízitündér nem viszi el már, most már nagy is, már dehogy viszi! Nem viszi el! Akkor aztán kitanították a fiút vadászatra. Apja mesterségét nem folytathatta. Egy nagy vadász­mesterhez odaadták, s lett belőle jó vadász valóban. Megnősült, elvette feleségül a vadászmester leányát.

Történt egyszer, hogy az erdőben a vadakat kergette. S amint kergette, egy nyúl ugrott elé, kivezette a  a tisztásra, oda, ahol folyt a patak a malomtóba. Fu­tott a puskájával utána, s a tisztásnál egészen a partig futott, s ott aztán leterítette egy lövéssel meg­lőtte. Olyan szép bundája volt a nyúlnak, gondolta, meg is nyúzza. Jó lesz majd a feleségének, csinál belőle meleg kesztyűt télire. Megnyúzta ott a tó partjánál. Mikor megnyúzta, véres lett a keze, a bicskája, s azokat a tóban meg akarta mosni. Belement a tó vizébe. S amikor mosta, egyszer csak a tó tündére kibukkant, s berántotta magával a vadászt a vízbe.

A felesége otthon várta, egyre várta.

Várta, nem ment haza. Hát mi lehet az oka, hogy nem megy? Az ura sokszor elmesélte, hogy hogyan leselkedik rá a tó tündére, mennyire kell óvakodnia, hogy ne menjen víz­hez, s hogy mennyire féltették a szülei. Eszébe jutott ez a felesé­gének, ment, kereste, hol lehet, hol lehet? Egye­nesen elment a tó partjára. Ott megtalálta a tarisznyát és a puskát. Jaj, tudta azonnal, hogy elkapta a tó tündére!

Keservesen sírt az asszony. Úgy, hogy nem is ment haza, egész éjjel ott sírt a tó partjánál. Egyszer aztán valahogy mégis jött egy kicsi álom a szemére, ahogy ott feküdve, sírva elaludt.

Azt álmodta, hogy egy öregasszony azt mondja neki, hogy mondja el az álmát, s mindjárt segít rajta. Elbeszélte annak az öregasszonynak az álmát, hogy mit álmodott, s az aztán adott neki jó tanácsot. Felébredt az asszony. Eszébe jutott az álma. Hamar nézett erre-arra, s mindjárt látta azt a helyet, amit álmodott. Gon­dolta, elindul arrafelé. Látott is egy háza, éppen olyat, mint álmában Bement a házba, s látta ott az öregasszonyt.

Akkor aztán elkezdte mesélni az álmát.— Jaj — azt mondja az öregasszony —, segítségért jöttél, ugye? Na, megmondom én, mit csinálj. Elnyelte a tó tündére az uradat, de ne félj semmit, segítek. Nesze ez a fésű, s menj vissza a tó partjára. Este, mikor feljön a holdvilág, kezdjél ott a tó partján fésülködni. S akkor aztán meglátod, hogy mi lesz.

Elment a menyecske a tó partjára, s vár­ta, várta, amíg este lett.  Mikor feljött a telihold-világ, szépen sütött, nekifogott fésülködni. Hát fésülődik, fésülődik, egyszer csak hallja a habok zúgását. Nézett a tó felé, hát kibukkant a va­dásznak a feje, az urának.

—    Jaj lelkem uram, lelkem uram!

De a vadász nem tudott reája felelni, csak intett, bó­lintgatott a fejével, de nem szólt semmit. S avval a ha­bok el is sodorták vissza a mélybe.

Elkezdett a menyecske sírni keservesen, búsult, hogy hát mit ért, ha csak a fejit látta, s nem jöhetett ki az ura.

Visszament az öregasszonyhoz, s el­panaszolta, hogy kijött a férje, a fejét meglátta, de szólni nem szólt semmit, csak bólintgatott.  Sírt keservesen.

—   Nem baj, ne sírjál édes lányom — montja az öregasszony —, hol­nap este megint odamégy a tó partjához. Adok neked egy furulyát, s avval nekikezdel fu­rulyázni. Csak arra ügyelj, hogy akkor kezdj el furulyázni, amikor a telihold fel­jön. Mikor legszebben süt. Akkor csak szépen fújjad a furulyádat.

Avval a menyecske visszament a tó partjára. Vitte a furulyát. Várta, várta, amíg a telihold legszebben süt. Egyszer aztán szépen sütött a telihold, nekifogott a fu­rulyához, fújta a furulyát. Hát a furulya így szólott:

Gyere rózsám, gyere már,

Mert a szívem rég hogy vár.

Téged óhajt, téged vár,

Téged minden szív sajnál.

Hát mikor ezt elfújta a nótát, jöttek a habok, a hul­lámok, s egy pillanatra kibukkant a vadász egészen de­rékig a vízből. De most is csak integetett, hajolt felé a két kezével, ölelte volna, de ki nem tudott jönni. Jött egy másik hullám, s visszasodorta. Hej, az asszony ke­serves sírások közt futott vissza a hegyre az öregasszonyhoz.

—   Na, lelkem anyámasszony, láttam az uramat! Deré­kig egészen ki volt jőve. De nem szólott semmit, csak integetett a kézivel. S aztán jöttek a hullámok, és visszaso­dorták.

Nem baj, fiam — azt mondja —, holnap este még egyet megpróbálsz. Hátha az aztán sikerülni fog. Na, hallgass csak jól reám. Itt van ez a guzsalyos, ez az orsó. Vidd el a tó partjára, s fonjad, fonjad, amíg te­lifonod az orsót. Mind fonjad, megállás nélkül. Mikor a telihold feljön, akkor is mind egyre fonjál. Aztán meglátod a végén, hogy mi lesz!Úgy is csinált a menyecske. Visszament a tó partjára, nekifogott fonni. Mind fonta, fonta, amíg teli lett az orsó. Addigra feljött a holdvilág, szépen sütött. Font, font az asszony. Egyszer csak jöttek a habok, hullámzottak, de olyan erősen, hogy így még sohase. Kibukkant az urának a feje, s kibukkant egészen. Ki is ugrott a vízből teljesen, oda ugrott az asszony mellé. Átölelték egymást. Kijött a tóból egy csomó víz is, s elborította őket, az asszonyt is, a vadászt  is, ahogy úgy ölelték egymást.

Na, a víz ahogy vitte őket, vitte erre, vitte arra. Ölelték egymást amíg csak tudták, de a víz vitte, sodorta őket nagy erővel, tajtékzott, dühöngött. Egyszer aztán eleresztették egymást, már nem tudták tovább tartani. A víz aztán úgy kicsapott, egyik falu határától a másik falu határáig, hogy elsodorta őket egymástól. Egyi­ket egyik faluba, a másikat a másik faluba, s nem ta­lálkoztak össze többet. A víz húzódott vissza, ők megmaradtak a szárazföldön, nem lett semmi bajuk, csak elváltak egymástól.

Mikor aztán az asszony észrevette magát, egy fa­luban volt. A vadász egy másik falu­ban. Egyedül bolyongtak a világban. Mitévők legyenek, mit csináljanak? Beállottak pakulárnak.. Jött éppen a tavasz, s fogadták a juhok mellé a juhászokat. Beállottak oda. Az asszony se kapott más állást, elvállalt ő is egy nyájat. Egyik az egyik, másik a másik fa­luba.

Az asszony arra tudott ügyelni, hogy a furulya nála maradjon. Bánatában mind egyre furulyázgatott. Történt, hogy mind a ketten, az asszony is, az ura is, a hegyek felé teregette a juhait. S akkor, ahogy te­relgették a juhokat az aszszony nekifogott furulyálni, s a furulya megint fújta:

Gyere rózsám, gyere már,

Mert a szívem rég hogy vár.

Téged óhajt, téged vár,

Téged minden szív sajnál.

Meghallotta az ember ezt a furulyázást.

—           Szent Isten! Édes jó Istenem! Ezt fújta a feleségem is! Éppen így fúj­ta a furulyával, amikor engem kihívott a tóból, mikor én kiszabadultam. Merre lehet, merre lehet?

Ment a hegy irányába. Átment a hegyen, s mit látott? Látott egy csomó juhot s mellette egy asszony- pakulárt. Ment hamar az asszony felé. Mikor odaérke­zett, megismerte.

—   Hát hogy lehet, kedves feleségem, hogy te itt vagy?

—   Hát te hogy lehet, kedves férjem, hogy te is itt vagy?

—   Én a túlsó faluban pakulár vagyok.

—          Én meg itt,  idesodort a víz.

—   Engem meg oda.

Összeölelgetőztek, összecsókolóztak. A nyájakat egybecsapták, s úgy ügyeltek azután reája. Aztán éltek nagy boldogan, még most is élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége.