A sómanók és a bányamester fia

A  sómanók és a bányamester fia

magyar népmese

a mese a fenti kötetben fellelhető

Volt egyszer hajdanában, széles nagy Magyarországon egy kicsi falu, annak lakói sóbányászatból éltek.
Élt abban a faluban hajdanában-danában egy bányamester. Ez a bányamester a sóbánya legsötétebb tárnájának mélyén dolgozott, ott, ahol ember ritkán fordult meg.
Egyszer hogy-hogy nem, ágynak esett. Nagyon beteg lett. Nem volt mit tegyen, leküldte maga helyett tizenkét esztendős fiát a tárna mélyére. A fia ugyanazt csinálta, ami az apja dolga volt. Felügyelt a rendre, leseperte a penészt a falról, s figyelte, nem lazultak-e meg a só tömbök.
Ez a bányamester nagyon irigy és fukar ember volt. A sóbányákban mindig az a szokás járta, hogy a bányá¬szok kenyerükből és szalonnájukból mindennap egy-egy falatot hagy¬nak a bányában lakozó szellemeknek és manóknak.
Ez a bányamester utálatos egy dolgot csinált, ahányszor csak leszállt a bánya mélyére. Senki nem tudta, hogy a manóknak otthagyott ételt összeszedte és zsebre vágta.  A  kenyeret, szalonnát, kicsi kolbászkát, falatnyi tepertőcskét mind-mind összeszedte és bekebelezte , a magáét meg csak tartogatta. No, nem is kedvelték a bányalakó manók és szellemek. Haragudtak rá rettenetesen, s el is határozták, hogy egyszer bizony bosszút állnak rajta.
Hát, bizony az alma nem esik messze a fájától. A fiú sem volt jobb az apjánál! Alighogy megpillantotta a bánya legsötétebb zugában a kősóra tett falatka kenyeret és szalonnát, máris felkapta, és a zsákjába rejtette. Éppen akkor, amikor egy icurka-picurka kis manógyerek is nyúlt érte. Valósággal a kezéből kapta ki.
Meglátta ezt a  bánya vénséges vén szelleme.
–    No, te gonosz ember gonosz fia! Legkisebb unokámat megloptad, ezt már nem tűrhetem tovább. Gyertek elő, manók népe! Lássátok mit csinált. Az apját büntetlenül engedtétek föl Isten szabad ege alá, de most aztán megállj nekik. Leckéztessétek meg alaposan, úgy, hogy még kései utódai is emlékezzenek rá!- adta ki a parancsot nagy dühösen. Úgy is történt.
Hirtelen furcsa zajt hallott a bányamester fia. Egyszerre  mintha ezer és ezer bányász kezdett volna el vésni és kalapálni. Kipp-kopp, kipp-kopp… Aztán egy vízcsepp kiol¬totta a fiú lámpását, vaksötét lett, nem látott az orráig sem. Megrémült istenigazában, és moccanni se mert, hogy bele ne essék valamiféle halálos mélységbe, feneketlen aknába. Csak állt és reszketett.
És ekkor mindenfelől surranó lépteket hallott a sötétben. A szellemek és a manók mind köréje sereglettek, közrefogták és körültáncolták, és a bánya legmélyebb üregéhez terelték.
Akkor elkapták, aztán megragadták kezét-lábát, és lóbálni kezdték a mélység fölött. Jaj, de félt, jaj, de rettegett! Kétségbeesetten sírt és fohászkodott. Megígért mindent,  ha ez egyszer megkegyelmeznek neki, soha többé nem veszi el az eledelüket. De még apja bűneit is jóvá teszi, hoz nekik bőven eledelt. No, a szellemek megkegyelmeztek neki, és nem dobták le az üregbe.
Akkor letették a földre, otthagyták, egy kis sómanó  pedig meggyújtotta a fiú lámpását, és visszakísérte biztonságos helyre. Aztán eltűnt, akárcsak a többi manó. A fiú soha többé nem vette el a manók eledelét. Soha többé nem feledkezett el a bányák lakóiról, a manókról és szellemekről, mindig adott nekik bőségesen a magáéból is. Kigyógyult kapzsiságából, és elmesélte fiainak és leányainak, hogy mi történt vele, azok pedig elmesélték az ő fiaiknak és leányaiknak, azok pedig az övéknek. Én pedig elmeséltem most nektek. Meséljétek ti is tovább.