Az első képeslapok

Charles Drummond skót könyvkereskedő volt az első, aki 1841-ben „Compliments of the season„ feliratú üdvözlőlapokat nyomtatott. Ezeken még nem volt kép, ráadásul borítékban kellett feladni.

Carlton és Lipman 1861-ben Philadelphiában szabadalmaztattak levelezőlapot, ám ez sem volt illusztrálva, legföljebb tettek rá olykor egyéni reklámszövegeket vagy – grafikát.

Léon Besnardeau papírkereskedo egy isten háta mögötti francia kisvárosban az 1870-71-es porosz háború idején, a közelben állomásozó ezred emblémáját nyomtatta kartonlapocskákra (amelyekhez azonban továbbra is levélbélyeg szükségeltetett).

Az intézményes bevezetés mellett végül Emmanuel Hermann, a bécsújhelyi katonai akadémia közgazdaságtan professzora szállt síkra a legeredményesebben, egy bécsi újság hasábjain, 1869-ben.

Egyszerű és világos érvelése szerint az emberek többnyire nem titkokat, hanem kurta értesítéseket, üdvözleteket, jókívánságokat küldözgetnek a leveleikben, ilyesmire pedig fölösleges annyi papírt és borítékot pazarolni. A postaigazgatóság fontolóra vette a javaslatot és ugyanazon év októberében hivatalosan útjára bocsátotta az 5 krajcár helyett 2 krajcárért föladható, Correspondanz-Karte, majd Levelezési lap feliratú postai levelezőlapot. A megjelenés napján tízezer darabot, hat hét alatt egymilliót adtak el.

Az illusztrált postai képeslapokra eleinte kis méretű illusztrációk kerültek, ugyanis onnan vették el a helyet, ahová írni kellett: a másik oldalra csak a címzés és esetleg a feladó kerülhetett. Pár évtized alatt aztán kialakult és véglegessé vált a ma is érvényben lévő forma: az egyik oldalon kép a másik oldalon a címzés és a szöveg.

A 19. és 20. század fordulójára Magyarország minden, magára valamit is adó településének papírkereskedésében, ill. szatócsboltjában ott díszelgett már az üdvözlőkártyák mellett jó néhány olyan is, amelyik a helyi nevezetességeket ábrázolta.

A képeslap más, talán több mint a fénykép. Azáltal, hogy intézményesen sokszorosítják, árusítják, mintha nem egyetlen fotográfus, hanem egy egész közösség állna a lencse mögött, s tudatná velünk: ilyennek látjuk, pontosabban ilyennek akarjuk láttatni a helyet, ahol élünk; ezt és ezt akarjuk belőle megmutatni. S aki kiválasztja, megveszi, föladja, az elfogadja és szentesíti ezt a látszólag ártatlan képmutatást.

Némely városokról sok lap készült és maradt fenn, másokról kevesebb. A megörökítésre érdemesített látnivalók száma, névtelen helyi fotósok vagy nyomdászok buzgalma, a földrajzi fekvésből vagy épp csak a vasút vonalvezetésébol következő nagyobb vagy kisebb idegenforgalom, garnizonok, iskolák és kollégiumok megléte vagy hiánya és még ezernyi tényező befolyásolta, hogy ma már arcát ismerhetjük meg egy-egy hajdanvolt kisvilágnak.

Vannak épületek, amelyek szinte semmit nem változtak, ill. olyanok is amik egy szál egyedül maradtak meg a régi utcaképből, s vannak amelyeket utcástól, városrészestől törölt el a háború vagy az utókor nem kevésbé pusztító modernizálási buzgalma.