Vers tér 2024 – Pályázatok eredményhirdetése, verspályázatra beérkezett művek

B. Mester Éva

Kiállításon

Arcokra festett sorsokkal portrék,

meztelen testek, szerelmek, tájkép,

százféle színnel virágról, vágyról,

jelenetek a szentbibliából…

Egy grafika vonzott, talán szólt is hozzám.

Mi minden lehet egy üres verandán?

Ami pont’ ma nem kell, kényelmesen elfér.

Itt a múlt záloga emlékekről mesél.

Biciklink nem volt, minek is lett volna,

hogy mind a nyolc gyerek lepotyogjon róla?

Falun a nyugágy nem termett mifelénk,

de volt ugyanilyen, nemes ívű szék!

Ez a szék most már az örökségem része,

szülők, testvéreim, családom egésze.

Zajos életünk volt, nem is olyan régen.

A grafikus székén mosolygott emlékem.

Balla Ferenc

Herman Lipótnak

Nyugi! Sohase’ kell félni.

Csak enni-inni alapost,

s naponta rendesen kefélni.

Fösteni is szabad.

Mondjuk kék rétet, mérges-ződ  eget,

s tulipiros kicsi lovat.

S ha már a paca-paci OTTAN fönt szalad,

én megbocsájtom nekemnek – magamat: Fegya!

Szép leszöl, akár 1 vezércikk;

s pontost oly’ hasznos, meg okos.

És lész OK rád lenni büXének,

hájszen TE-érted „víg hanggal ekhózik a Mátra”,

s ezer vivát visz át a kilenclyukú

Hortobágyra.

Lipi bácsi meg egyre csak röhög:

Egy percre félre nézett,

s menten megkeresztelték az ördögök.

Döfler Katalin

A piros baszk sapka viselője….

Tükörben nézted önmagad,

ceruzát fogva rajzolni kezdted arcodat.

Vajon mi fogott meg, ott, azonnal?

A szemed, a szád, a szemöldököd?

Különböző korszakaid tetted papírra,

Megmutatni, hogy szalad az idő,

az arcod felett, a vonások, hogy lesznek

egyre érettebbek!

Fiatalon álmodtál, képekben gondolkodtál,

„mint egy ifjú Faun”, mámorban úsztál.

Kezed a papíron szaladt és láttad önmagadat,

Ahogy a vonások életre kelnek, már csak

finomítottál, és színeztél rajta.

Fejeden elmaradhatatlan piros baszk sapka

Egy bohém ember portréja, névjegyeddé vált.

Farmosi László

Hazatérés

(A falu tornya c. festményhez 1925.)

Elül a déli harangszó hallgatásba bújnak a tornyok

Mészfalú csigaház titkaiba amit valaha kimondott

A födetlen ég fölötti égben láthatatlan lakozó Úr

Mindenséget megteremtő békéjéhez hozzá igazul

A föléd hajló kézbe vetetlen lélekző örök kupola

Csöndek mélyén növekvő csöndek csillagölű otthona

Elül a déli harangszó bronzérc szántása messzire ring

Egy gerle burukkolása a magasságba emel fel megint

Úgy úszik köréd pörögve ölelve mint fehér hópihék szárnya

Rácsodálkozhatsz újra meg újra a Világ Világosságára

Szótalan szóval szólít égi szülőd az ezerszer áldott

Mögéd hanyatló árnyékával beragyogja a mennyországot

Farmosi László

Keresztlevétel

 (A Vázlat a feltámadáshoz c. képhez)

Nem ütötték át a tenyerem

rozsdás szög nem égett a húsban

nem szúrta tövis homlokom

de jaj majdnem elpusztultam

Nem szögezték fához lábfejem

az üres semmibe léptem

ájultan és öntudatlan

lüktettem kiomló vérben

Nem döfte dárdavas a bordám

szomjamat oltva ecettel

elborított a fájdalom

Édenből kizuhant ember

Nem gúnyoltak ki a latrok

fekvő keresztről leoldtak

szabadon lélegzem megint

hálát adok a Mindenhatónak

Fentorné Hudák Zsuzsanna

SORS Szimfónia

Sétálunk szép festmény-gyűjteményben,

Olvad a lélek, szép költészet ez.

Remény színű, vidám jövő, álom.

Sajgó testre fény-illatok szállnak.

Szerelemben barokkos szenvedély,

Záporeső utáni csend. Halljuk

Istenek haragját…folyók hangját.

Mámorvilág, életért küzdelem.

Fák árnyéka szinte hűsít, védőn –

Órákig állunk: csodás életkép

Néz ránk… csendélet, elegancia,

Izgalom, erotika, mulatság.

Aktuális, kortalan a szépség.

Kisszőlősi Szánthó Lóránt

Apollón

(Az Apolló és a nimfák c. képekhez)

Íj idegén nem pendül a dallam

Múzsavezénylő Phoibosz Apollón,

s nyíl, ha kiröppen messze iramlón,

hallgat a múzsám harci zsivajban.

Völgyek ölén vagy dúsfüvü dombon

szépivü táncban lába, ha villan,

gyorsul a tánc és gyorsul a dallam,

könnyül a szívem, múlik a gondom.

Ámha az íjat fogja kezébe,

s Léthe vizét kínálja ivásra,

meghal a vers, és meghal az ének,

s bús vigalom van hádeszi népnek

Szebb a fülemnek lant muzsikája:

Jöjj Muszagétész táncra, zenére!

Lami Zsuzsanna

Beszélgetők

(A Beszélgetők c. festményhez 1904.)

– Kedves lányom, miért támasztod fejed?

– Nehéz gondok súlya húzza azt, anyám.

Uram vérzik messze harctereken,

ahol válogatás nélkül öl a halál.

– Édes lányom bízni kell a sorsban,

talán a Jóisten is megsegít,

békeangyalt küld a Kárpátokra,

beköti a vérzők sebeit.

– Levelet, ha kapnék, tudnám, hogy még él- e,

vagy egy bombatölcsér a sírja néki?

– Jaj, anyám, mért szörnyű az élet,

mért temeti anya gyermekeit?

Lőrincz-Mácsai Diána Vivien

Vonások

Mily tökélytelen vonások,

mily gyermeki vonások,

igaz, vagy hamis vonások?

Azt a művész tudja csak.

De beleveszek, a szemek azok valósak!

Látom benne anyámat,

nekem oly kedves arcát,

serény természetét.

Ó, azt a mindig óvó tekintetét.

Látom benne a nyomorúságot.

Apám, apám…

ki eladta a lelkét az ördögnek,

vitt is hamar a kutya!

Úgy hagytad hát anyámat sokad magunkra!

Szaladok a sarki kútra vízért;

szaladok fejni, szaladok kukoricát törni;

szaladok az iskolába, s vissza.

Hogy-hogy?

Majdhogynem csupaszon,

csupasz mezítláb.

Ej, te jó Istenem!

Futás az én gyermekded életem.

Kicsit színesebb vonások.

Parasztok, kiken jót derülni nem tudok.

Ej, a parasztok mindennap a földeken,

minden adta nap szelet kenyér, s szalonna.

De jó dolguk is van, úgy kívántam!

Egy kasza fenés, nekem ezek nem parancsolnak!

Nem ez az én világom.

A világom, ahonnan elfújt a szél messzire.

Holtágak, nádasok berkéből, a nagy folyó lelkébe.

A világom, ahol őriztem családom,

de már csak te maradtál kanyargó szilajom.

Ugyan már nem szaladok,

de otthon sosem vagyok.

Hol a sikló kúszik be,

jajgatok is, mint a szopós malac;

Hol az őz, hol a szarvas dúlja

őszi nászát az ártéri füzesek alatt.

Hol meg a kóbor eb

sántít el a szalonnám csücskivel.

Hol a nap perzseli a bőröm;

Hol a jég rajzol virágot az ablaküvegemre.

Legszínesebb vonások,

a legmélyebb vonások,

most örökíts a vászonra!

Őszbe öltözött a koronám;

fakó bőrömön, erezett kéz.

Hallom, de csak sejtem.

A sas nem hagyott el, csak az erő.

Szaladtam, őriztem, pihentem.

Most már vihetsz, ó Istenem!

Málik Béla

MATRIX

mottó: „Életünk versoja – ha létezik – nem e világon található.”

Abszintot iszogattunk druszámmal – ki Béla –

Iványi is, ráadásul Grünwald

a Szent Szív tövében,

valahol a Rue Gabrielle, vagy Berthe

egyik kocsmájában, keményen.

A Sacre Coeur mögött az ég kékje

oly hideg volt,

mint egy szabadnapos kurva szíve.

Oui, az abszint! Szólt

– örök, mint Michelangelo márványai.

– Hetven év múlva betiltják –

vetettem közbe.

Nyolc év múlva áruld el

Lipinek ezt is.

Egy asztalnál ültök majd

adomázva, egyetértésben Velencében.

Aprókat bólogatott,

s mosolygott rám,

mint anya hülye gyermekére

– Lipit láttam minap,

őt keresem – szóltam.

– Egy bolgár zsidóval kavar hetek óta.

Neve Jules Pascin.

Az Ecole de Parisban

ritkán találod őket,

a Cafe du Dome a székhelyük.

– Nincs már itt időm,

de mondd meg néki ezt, ha összefuttok:

Haza kell jönnie, dolga van!

Pesten a Japánban várják

barátok, víg cimborák, de ez,

még mind semmi…

Tudja a matematikát,

így össze tud adni eképpen

egy farkast, s egy gidát egy képen.

Kuplerájlakókat konvertálni

nimfákká, hősökké a szent

bacchanália leple alatt.

Tisztában van a szabályokkal,

de csodálatos eleganciával

magasról lesz*rja azt.

Beszéltem a jövőben – mielőtt érkeztem-

Falussal, Hollósival.

A „bányaiak” keresik, hogy elmondhassák:

Kecskeméten „Föstőiskola” van.

– Szóval, ha Lipit megtalálod,

hívj, vagy hagyj üzenetet.

Én most megyek.

S most itthon vagyok.

Szívom kedvenc hosszú szárú

hangagyökér pipám,

iszom vörösborom.

Előttem vászon, kezemben ecset.

Festem „Kalandozások

a recto és verso másik oldalán”

című képemet. 

Medits László

Herman Lipót emlékére

Negyvennégy éve,

Városunk része és szépe,

Herman Lipót,

Festménygyűjteménye.

Patinás épület, melyben életét éli,

Szívet melengető,

Színek kavalkádja,

Festőnek világa.

Köszönet a festő hitvesének,

Hogy reánk hagyta e-szépet.

Életet lehel környezetébe,

Szemet gyönyörködtető,

Festmények gyűjteménye.

Hol ezer gondolat

Árasztja el az ember lelkét!

Leírni nehéz, de látni!

Képek mögött csodákat várni.

Hol az élet pezsgése,

Hol szerelem ébredése,

Hol megannyi természet

Színes kavalkádja!

Lélekemelő hatása.

Nem kell ahhoz műértőnek lenni,

Hogy szívből lehessen szeretni.

A látvány, mely elénk tárul,

Az ember elméje kitágul

És elviszi, a csodák világába

Molnár G. Krisztina

Vándor

(Herman Lipót: Vándor c. képe nyomán 1955.)

Egy rongyos idealista zsivány

út szélén talpal és csodára vár

fürdeti arcát a Napba nézve

fittyet hány arra mennyi a bére

legyen testi-lelki egészsége

a hibáit már régen felmérte

betűk közt néha kiteljesedne

ne tudd miért oly borús a kedve

bontja megkövesült álarcait

azt sem tudja hogyan törölje ki

rozsdás ráncai közül a vigyort

ha valaki a lábára tiport

kiáll bátran másokért magáért

hiszi hogy lehet egy mindenkiért

elfogad múltat és jelen időt

semmibe nézi a sok cselszövőt

övé a választás szabadsága

soha nem nézi mi lesz az ára

félni csak saját magától szokott

mint ki egyszer-kétszer már megbotlott

felhők söprik előtte a jövőt

fültövön csapják a kételkedőt

amit elkezdett – mindent végigjár

tudja merre van a toronyirány

csak lelkének megváltására vár

a rongyos idealista zsivány.

Podlaviczki László

Ádám, Éva

(Ádám. Éva c. festmény alapján 1927.)

Meztelenül hevertünk a fűben,

szemünkben a megismerés öröme,

úgy hevültünk, mint a vas a tűzben,

pattogott a szikrák özöne.

Csak egymásé voltunk minden percben,

csókom nem fogyott el ajkadon,

hozzám simult a bársonyos tested,

ölelésünk el nem lankadott.

Miattunk szól emígyen a törvény:

tiltva van a lopott szerelem.

Kér a férfi, úgy lehetsz csak övé,

ha fogadod, halálodig szereted.

Ölembe kaptam tüzelő testedet,

úgy szöktünk ki az Édenkertből.

Véshetik kőbe a törvényeket,

szétporlad az a szerelmemtől.

Szókovács Péter

Oh, ha festő lennék

Oh, ha festő lennék,

újabb képet kennék

minden áldott napon

egy-egy színes lapot.

nem lenne olyan kép,

mely ecsetemtől fél.

Ha festeni tudnék,

élne minden árnyék

életet vázolnék

de halált rajzolnék

hiszen lehetetlen,

hogy élőn jelenjen

Egymagamban lennék

már semmit sem tennék,

hagynám, hogy az ecset

festegessen eget.

Nem én általam már,

magától alkot mázt.

egy ruhátlan testet,

egy meztelen menyet.

Szemében a lángot,

hajban göndör láncot

az ajkain a pírt

majd a későbbi csínyt.

festeném mert egy kép,

részlet felett átlép.

halott lett már, mi élt

mikor a fénykép kélt.

parázslik tán még láng

de csak egy percben áll.

csak festeni lehet,

a szép női testet.

megragadni így kell

kéjt mit, e alak rejt.

s ezt mindet megtenném

ha festő lehetnék

Végh Attila dr.

Önarckép

(Herman Lipót: Vénember – önarckép festménye alapján 1972.)

Vénülök. Ihletem is ritkább.

Bár ifjabbat festenék inkább,

mint tükörként mutatni magam

és szembesíteni igazam! 

Fiatalon még nem izgatott,

ki született és ki a halott.

Manapság azért már érdekel,

ki gyászban, imához térdepel.

Önnön képeim sorban állnak.

Fricska a múltnak és a mának.

Egy utolsó őrült dzsembori,

mielőtt életem elkopik.

Uram! Egy legutolsó képet,

ahogy arccal előre lépek.

Emlékezzenek, mikor nem leszek.

Ne vesszen bennük a képzelet!

Jártányi erőm karba kapjam,

hogy sapka nélkül vagy kalapban,

de mintázzak magamról szépet,

elszántságot és merészséget!

Csak még egyet, még egyet, kérlek,

amíg végső utamra lépek!

Ha elnyűtt is, nem baj, itt marad:

halálom után a pillanat.